Kezdőlap
| Egy történet tegnap estéről... | ||
Bevallom alapvetően fel sem merült bennem, hogy klaviatúrára vessem ezt a rövid történetet, csak Kedvesem felvetésére gondolkoztam el azon, s döntöttem végül úgy, hogy megosztom az ezzel kapcsolatosan bennem megfogalmazódott érzéseket, bennem felmerült kérdéseket, hátha mások számára is gondolatébresztő lehet. Ennek oka az, hogy az ember nem azért nyújt segítő kezet egy bajbajutott embertársának, hogy aztán ezt később elmesélhesse, büszkén a mellét döngetve, mint a bibliai farizeusok – ahogyan az én történetemnek sem ez a lényege – hanem egyszerűen a jó érzésért, ami eltölti, amiért megtehette. Hiszen a JóIsten is annyiszor segít, gondoskodik rólunk, a legkevesebb amit megtehetünk, hogy ennek a gondoskodásnak a töredékét visszaadjuk, továbbadjuk másoknak. No de, e szándékomnál hosszabbra nyúlt bevezető után – aminek oka talán az, hogy még mindig zavarban vagyok, amiért erről írok – következzék a történet. Tegnap estefelé a végigdolgozott nap, majd a Bátyámnak költözésében nyújtott segítség, közös cipekedés után kicsit megfáradva, kimerülten fordultam rá autómmal az M2-es főútra, Sződligetről Budapest felé. Meglepetésemre a felhajtó sáv mellett az út szélén megpillantottam egy elcsigázott, még nálam is kimerültebbnek tűnő középkorú férfit, vállán egy nagy hátizsákkal, aki már-már bátortalanul, bizalmát vesztve emelte stoppolásra a kezét. Valami megfoghatatlan belső sugallatra gondolkodás nélkül fordítottam félre a kormányt, és álltam meg, hogy felvegyem. Bevallom, már az első pillanat, amikor kinyitotta az ajtót és összetalálkozott a pillantásunk, szívbe markoló volt...hitetlenkedéssel vegyes hála tükröződött tiszta, egyenes tekintetében...csak azért, mert megálltam. Ekkor fogalmazódott meg bennem az első kérdés: hogy jutottunk el oda, hogy egy olyan világban élünk, ahol nem magától értetődő, hogy megáll az ember, és felveszi az út szélén várakozó embertársát, ahol annyi rémtörténetet hallunk, hogy sokan nem mernek megállni, és felvenni egy idegent? Azután a férfi kérésemre elmesélte a történetét. Kiderült, hogy Ő egy Gyulán élő kézműves kerámikus aki elment Csehországba, egy kiállításra, ahol, épp mielőtt felszállt a hazafelé tartó buszra, ellopták a kézitáskáját, benne az irataival, készpénzével, mobiltelefonjával. Az azóta eltelt kilenc napban megpróbált hazajutni...ennyi idő alatt Vácig, azaz igazából Sződligetig jutott. Ez egészen mellbevágott. Prága, ami autóval mindössze 5 óra távolságra van... Ahogy mesélt és mesélt egyre erősebben fogalmazódott meg bennem az újabb kérdés: hogyan lehetséges, hogy a kényelmünket, társadalmi berendezkedésünket szolgáló, egyben hamis biztonságérzetet nyújtó technikai vívmányok híján, abban a pillanatban, ha az embernek nincsenek iratai, pénze, bankkártyája, mobiltelefonja, szinte megszűnik létezni a többi ember számára? Elmesélte, hogy még órákig a a buszpályaudvar környékén lévő kukákat járta, hátha a tolvaj kidobta az iratait, bankkártyáját...eredménytelenül. Ezután beséltált a rendőrségre, ahol segítettek Neki kapcsolatba lépni a prágai magyar követséggel, ahol telefonon annyit mondtak Neki, jöjjön el a követségre. Meghatottan mesélte, hogy a cseh rendőr ételt, szállást adott Neki, majd reggel kivitte az autópálya mellé, egy benzinkútra, hogy stoppal eljuthasson Prágába, tovább távolodva Magyarországtól, de megnyugodva, és bízva abban, hogy amint elér a követségre, már biztonságban hazajut. Szerencséjére magyar kamionsofőrökkel találkozott, akik – itt a mesélés közben megint elcsuklott a hangja – a történetét hallva levest főztek Neki, összeállítottak Neki egy kis csomagot konzervekből, náluk lévő tartós ételekből, és miután ők sajnos Németország felé tartottak épp, adtak Neki elegendő pénzt vonatjegyre Prágáig. Amikor elkérte a címüket, hogy visszafizethesse a pénzt, annyit mondtak Neki, hogy majd egyszer készítsen nekik egy kerámia söröskorsót... Reménytelten utazott hát Prágába, ahol a magyar követségen azonban nem talált hétvégi ügyeletet, így egy napot várnia kellett míg segítségett kaphatott, csak ezután érte azonban az igazi csalódás. A követségen adtak ugyan mellé egy tolmácsot, akinek segítségével megtehette a hivatalos feljelentést ami feltétele a későbbi ügyintézésnek, ám ezen túl – amellett, hogy ennek költségét rá fogják terhelni - más módon nem tudtak Neki segíteni. Azaz, ott állt Prágában, még messzebb az Otthonától, mint eddig, a magyar követségen, ahol nem tudtak Neki segíteni hazajutni. Megint csak egy kérdés: ha a tolmács költségét utólagosan Rá tudják majd terhelni, nem lehetett volna megoldani, hogy vesznek Neki egy vonatjegyet, adnak Neki némi költőpénzt, hogy Hazajusson, útközben enni, inni tudjon, és később ráterhelik azt is? El sem tudom képzelni a keserű csalódást, amit Hazája nagykövetségén érhetetett, kiszolgáltatottan, éhesen, fáradtan, pénz nélkül...útjára bocsájtva... Tett egy utolsó kísérletet: megkérte az ügyintéző hölgyet, magánemberként, magyar honfitársaként, csak annyit segítsen, hogy megadja meg a bankszámlaszámát, amire otthon lévő, várandós, mindennapos Felesége utalhat pénzt, és vegye fel neki az összeget, hogy így, a saját pénzén vehesse meg a jegyet a hazaútra... Erre is nem...méghozzá felháborodott nem volt a válasz... Vajon mikor felejt el egy ember együttérezni, segíteni, mikor vonja szíve köré saját komfortzónája áthatolhatatlan kőfalát...? Hogy lehet, hogy egy cseh rendőr, két magyar kamionos fiú részéről több emberséget, segítőkészséget tapasztalt, mint Hazája nagykövetségén? Én értem, hogy vannak szabályok, létezik bürokrácia, még ha felfoghatatlan is számomra, hogyan lehetnek olyan szabályok, amelyek megakadályozzák hogy a követség ellássa egyik alapvető feladatát, és valóban segítséget nyújtson Hazája bajbajutott polgárainak... De hol marad az emberség...lehet, és érdemes-e anélkül élni? Innen kezdődött igazi kálváriája: 9 nap vándorlás, gyalog, vonatkokon bliccelve, pénz nélkül, iratok nélkül Hazája, Magyarország felé, haza várandós Feleségéhez...fedél nélkül töltve, átfagyoskodva az éjszakákat, kitéve az időjárás viszontagságainak, hol perzselő hőségben, hol bőrig ázva, étlen, szomjan...és amikor azt írom étlen, szomjan, szó szerint értem: amikor velem találkozott már harmadik napja nem evett... Vácott egy régi, évek óta nem látott volt csoporttársát remélte megtalálni, aki tudta, biztosan segít majd rajta, de mint a szomszédoktól megtudta, már több éve Budapestre költözött... Feleségét az okmányirodáról végre több nap után újra fel tudta hívni, de nem merte megmondani Neki hol van, mert tudta, akkor autóba pattan, és eljön érte, de féltette, nem akarta hogy autóba üljön, hiszen két nap múlvára volt kiírva. Meg így, kilenc nap nélkülözése, viszontagsága után is szeretett Felesége és a születendő gyermek épsége volt számára az első... Elszorult torokkal hallgattam a történetét...és már az első néhány mondata után tudtam, hogy kitérőt teszek majd, elviszem a vonat- vagy buszpályaudvarra, ahonnan hazajuthat. Már akkor is egészen meg volt hatódva, és kérte, hadd készítsen nekem valami kerámia tárgyat hálából. Szinte értetlenül utasítottam el, hiszen ez igazán apróság, a világ legtermészetesebb dolga, nekem csak fél óra kitérőt jelent, Neki pedig azt, nem kell bolyongania Budapesten a pályaudvart keresve, és talán már aznap éjjel megölelheti a Feleségét, vehet egy forró zuhanyt, otthoni ízeket érezhet, ágyban aludhat... Amikor megtudtam, hogy mindenét ellopták, napok óta nem evett, tudtam azt is, hogy adok majd Neki pénzt vonatjegyre, ételre, de nem mertem rögtön elmondani Neki, nehogy visszautasítsa. Amikor végre a pályaudvarhoz érkezve előálltam Neki a szándékommal hihetlenkedve, könnybe lábadt szemmel, ecsukló hangon köszönte meg, kérte el az elérhetőségemet, hogy az első leednő alkalommal visszaadhassa, hiába tiltakoztam, igazán zavarban, hogy erre valóban semmi szükség. Hiszen Ő már így is adott nekem: adott akkor, amikor kilenc nap viszontagságát elmesélve, a nagykövetségen tapasztalt keserű csalódását félretéve a jó dolgokat, a cseh rendőr, a magyar kamionos fiúk önzetlenségét, emberségességét, kedvességét hangsúlyozta, a jót, a JóIsten gondoskodását látta meg, miközben rendíthetetlen elszántsággal tartott Haza, Szeretetteihez. És útravalóul adott nekem még valamit, megosztott velem egy Tamási Áron idézetet, ami azóta is újra és újra felcsendül a fejemben: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Szeretném azt hinni, hogy sok Honfitársunk életének alapköve, akár tudat alatt, ez a gondolat. Az Ő kilenc napos viszontagságainak története, és az Ő hozzáállása mindemellett egy egész életszemléletre is megérintő, hitem szerint követendő példa: nem várta, hogy magától megoldódjon a helyzete, és nem is adta fel, küzdött, összeszorított foggal, hogy Hazajusson, mindent megtett azért, hogy mihamarabb a karjába zárhassa a Feleségét, hogy Otthon lehessen, amikor életet ad a gyermekének, Magát nem kímélve, a nehézségekkel szembenézve, a csalódásokat feldolgozva, a jóra nyitott szívvel, fogékonyan, abból erőt merítve, arra emlékezve ment végig a neki szabott úton. Talán ezt fogalmazza meg egyszerűbben a régi mondás: „Segíts magadon és az Isten is megsegít.” Hálás vagyok a JóIstennek, hogy épp én lehettem ott, hogy hitét megerősítve segítséget nyújthassak ennek a nagyszerű, igaz Embernek, tanulhattam Tőle, és megoszthattam történetének általam vélt üzenetét. Varga Zsombor
|
||
| 2014.07.25 05:25:11 | | | Vissza |
Hírarchívum© Detektor Plusz 2010 Minden jog fenntartva.
powered by SiteSet
|